2011. január 27.
- Sose foglalkozol azzal amit mi akarunk, csak magaddal törődsz! Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen isten verte felelőtlen gyereket, mint te! Nőj már fel! - kiabált egy türelmének igen végén járó negyvenes férfi. Halántékán az erek kidudorodtak s látni lehetett, ahogy vér áramlik belé.
Gyakori volt a hangos szóváltás ebben a házban.
- Én se tudom mivel érdemeltem ki ezt az egész nyomorult családot! Ami nektek egyedül számít az a rohadt bizniszetek és semmi más, ne beszélj úgy mintha valaha is foglalkoztál volna velem vagy akárkivel ezen a földön! - vágott vissza idegesen egy alacsony, tizenhat éves lány. Alapból hófehér arca kipirulva, tengerkék szemei villámokat szórva tekintett apjára.
Édesapja erre nem tudott mit válaszolni. A fájdalmas igazság körbejárta agya minden szegletét, lánya szavai csak úgy visszhangzottak fejében, mint ezer kürt szó egy sötét, zavaros tengeren.
A fiatal lány nem várt sokáig. Amint látta atyja elmerengő tekintetét szemei forgatva lekapta kabátját a fogasról, kulcsait zsebébe süllyesztette és miután elhagyta a helyszínt, becsapta maga mögött az ajtót. Szőke hajára húzta kapucniját és elindult.
2012. február 25.
Hatalmas tömeg gyűlt össze Buckinghamshire legnagyobb temetőjében. A Thomps vállalat majd' összes dolgozója megjelent, hogy végső búcsút vegyen egykori főnökeitől.
Amanda és Hugh Thomps egy hibás repülőgépen utaztak vissza Angliába, mikor a jármű velük és további harminckét emberrel a fedélzeten becsapódott, az egy indulópályától közel elhelyezkedő mezőn.
Az emberáradat elején a hozzátartozók álltak. Azokon belül is az elhunytak gyermekei. A barnai hajú, fiatalabbik csemete kisírt szemekkel és könnyes zsebkendőkkel a kezében állt, míg a szőke érzelem mentes tekintettel nézte a koporsókat. Nem érzett akkora fájdalmat, mint húga. Számára ez a nap eggyel volt egyenlő.
A szabadsággal...
